Folyt.köv.

Sziasztok!

Először is bocsánatot kérek, hogy régóta nem írtam új részt, de pár dolog - konkrétan nyaralás és egy kis nyári munka - hátráltatott ebben, most azonban ismét itt vagyok, és újult erővel állok neki az írásnak, valószínűleg még ma este!

Köszönöm azoknak, akik olvassák a történetemet! :)

12. rész

Sara

Fernando állapota aggasztó, de nem reménytelen. Talán még idejében sikerült beadnom neki a gyógyszereket, amik semlegesítik a másik hatását. Most már nincs mit tenni, mint folyamatosan ellenőrizni az állapotát, és várni, hogy magához térjen...
El sem mozdultam az ágya mellől, és nagyon mérges voltam magamra. Miattam került ilyen állapotba. Az én hülyeségem miatt. A hülye kis szerelmi ügyeim miatt passzoltam le a kórház leggyengébb orvosának. Hát ennyire profi orvos vagyok, gratulálhatok magamnak... Soha nem fogom megbocsátani magamnak, ha nem épül fel. És ha magához tér, akkor mit tegyek utána? Most már én fogom végigvinni a kezelését, az biztos. De tegyek úgy továbbra is, mintha nem éreznék semmit iránta, vagy.... Robert szerint én is bejövök neki. Élvezzük ki ezt a kis időt, amíg együtt lehetünk, és tárjam fel neki őszintén az érzelmeimet?
Jaj, miken gondolkozom már megint! Először meg kell várni, hogy egyáltalán magához térjen. Csak vártam, és vártam... Egész éjszaka ott maradtam mellette, majd másnap délelőtt is, és délután végre elkezdett ébredezni. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel.

Fernando

Elég sok dolgot nem értettem magam körül, mikor felébredtem. Elalvásom körülményeire tisztán emlékeztem; Dr. Li adott valami gyógyszert, aztán kiment, én pedig elaludtam... most pedig sokkal több gépre voltam rákötve, olyanokra, mint amik az intenzív osztályon voltak... És nem is a szobámban voltam. Körülnéztem. Ez tényleg az intenzív! Mi a fenéért vagyok itt? Olyan furcsán kábult is voltam, nem olyan érzés volt, mint egy sima alvásból való ébredés után. Sokkal fáradtabb és gyengébb voltam. Aztán megláttam Sarát.
- Fernando... - szólított meg halkan. - Hogy vagy?
- Fáradtan... de... miért vagyok itt megint? Az előbb még Dr. Li volt itt, és... vagy álmodtam az egészet? Nem is volt semmiféle Dr. Li? Még mindig itt vagyok az intenzíven és te vagy az orvosom?
- Nem 'még mindig', hanem már megint. Dr. Li tegnap óta már nem az orvosod...
- Tegnap óta? De hát ma reggel még...
- Az nem ma reggel volt. Tegnap reggel. Olyan gyógyszert adott, amire allergiás vagy, a gyógyszer miatt lettél álmos, elaludtál, majd kómába estél... - úgy láttam, hogy mindjárt elsírja magát.
- Igen, emlékszem a gyógyszerre. Mondtam neki, hogy szerintem ezt nem szabadna adnia nekem, de azt mondta, megnézte a kórlapot...
- Nézte a fenét! Az én hibám az egész... - itt már tényleg elkezdtek folyni a könnyek a szeméből. - Nem szabadott volna, hogy az ő kezéi közé kerülj... Jaj Fernando, sajnálom. - már sírt.
Megfogtam a kezét, és bátorítóan megszorítottam, majd mondogattam neki, hogy ne magát okolja, nem ő hibázott, és már minden rendben van... aztán végül feltettem neki a kérdést:
- Sara... mondd el őszintén, légyszíves: miért nem akartál látni eddig?

11. rész

Fernando

Kedvetlenül feküdtem az ágyban. Újabb napok teltek el, és én még mindig Sarán gondolkoztam. És reménykedtem, hogy legalább meglátogat, de nem jött. Egyszer sem. Próbáltam a helyébe képzelnem magam: kapok egy új beteget, aki kómában van, 3 napig ott vagyok mellette és próbálom elérni, hogy felébredjen, majd ez sikerül is, utána még napokig foglalkozom vele reggeltől estig, sokat beszélgetünk is közben, majd elviszik egy komoly műtétre - és utána felé sem nézek? Egyszer sem jövök érdeklődni, hogy mi van vele? Lehet hogy az én felfogásommal van baj, de nekem ez furcsa volt. Robert is mondta, hogy olyan furán viselkedett. Amint lábra tudok állni, személyesen fogom felkeresni Sarát, ezt megfogadtam magamnak!
Közben továbbra sem vagyok megelégedve ezzel az új orvossal, és nem csak azért, mert hiányzik Sara. Nem akarok orvosokat kritizálni, mert tudom, hogy nagyon nehéz a munkájuk, de ez a Dr. Li... érdekes. Bejön reggel, megnézi mi van velem, ad pár gyógyszert, kimegy... két óra múlva megint bejön, megint megnézi ugyanazokat a dolgokat, és ugyanazokat a gyógyszereket akarja adni...mikor szólok neki, hogy ezt két órája már eljátszottuk, akkor kiderül, hogy ő erre nem is emlékezett, és nevetve bocsánatot kér. De ha nem szólnék, szerintem már megmérgezett volna valamivel. Nem is emlékszik rá, hogy előző nap épp miket csinált velem, vagy mit ígért másnapra... Sara viszont a legapróbb részletekig tudta, hogy mikor mire van szükségem. Mint másnap kiderült, Dr. Li hanyagsága megbosszulta magát, és beigazolódtak az aggodalmaim vele kapcsolatban...
Reggel a szokásos vizitjére érkezett, és valami folyékony állapotú gyógyszert akart az infúziumba tenni. Láttam a gyógyszer nevét a dobozon, és ismerősnek tűnt...
- Doktor úr! - szóltam - Azt hiszem, én erre a gyógyszerre allergiás vagyok. Még a doktornőnél derült ki... ráírta a kórlapomra, nézze meg.
- Nem, nem az a gógyszer, az előbb ellenőriztem! - mondta mosolyogva.
- De szerintem ez az. - erősködtem - Kérem, nézze meg újra.
A doki sóhajtva felvette a kórlapomat, rápillantott, de szerintem ennyi idő alatt nem tudta ellenőrizni, csak azért tett így, hogy ne panaszkodjak.
- Semmi probléma nincs ezzel a gyógyszerrel - mondta, majd bele is rakta az infúziómba, elég nagy adagban, majd kiment.
Először aggódtam, hogy baj lesz, de nem éreztem semmi rossz hatást, ezért lassan már nem is törődtem a gyógyszerrel. Unatkoztam, még elég korán volt, nem jöhetett be hozzám látogató, Dr. Li mindenkivel szigorúan betartatta a látogatási időt. Egyre álmosabb lettem, ezért úgy döntöttem, alszom még egy kicsit, úgyse volt jobb dolgom...

Sara

A folyosón, az irodámba menet elhaladtam 4-5 nővérke mellett, akik valamiről élénken diskuráltak, persze kínaiul. Meghallottam Fernando nevét. Megtorpantam, és elkezdtem a táskámmal babrálni, hogy ne vegyék észre, hogy kihallgatom őket. Mint mondtam, nem beszélek tökéletesen kínaiul, de a megértés az jobban megy, nincsenek vele gondjaim, elvégre már 11 éve Kínában élek. Most viszont alig akartam elhinni, hogy jól hallottam, amiről beszélnek, sőt azt kívántam, bárcsak félreértettem volna mindent...
- ... ezt a Li-t már rég ki kellett volna rúgni... többet árt a betegeknek, mint használ... ezzel az Alonsoval is jól elbánt.... most megint visszaesett és kómában van, pedig már milyen jól volt... a főnök ezért szerintem nagyon megbünteti, egy világsztár van újra életveszélyben miatta, ez nem tesz jót a kórház hírnevének...
Ezeket a részleteket hallottam ki a beszélgetésből. Nem akartam hinni a fülemnek. Megint kómában van, életveszélyben? De hát mi történt?
Azonnal oda akartam sietni hozzá, de azt sem tudtam, hol keressem. Már egy hete átvitték az intenzívről egy normál szobába, és nem tudtam, hova. Aztán hirtelen beugrott, hogy ha most kómában van, akkor nyilván visszakerült az intenzívre, és valószínűleg most is a privát szobába azon belül. Gyorsan arrafelé vettem az irányt, már szinte futottam. A szoba előtt megláttam a szüleit, meg pár haverját. Elég rossz passzban voltak, látszott rajtuk, hogy nagy a baj. Istenem... Robert Kubica mondta el pár szóban, hogy mi a helyzet: Dr. Li azt a gyógyszert tette Fernando infúziójába, amire ő allergiás, a szervezete pedig nagyon rosszul reagált rá, és kómába esett. Nem tudják, mit csináljanak vele. Hihetetlenül mérges voltam. Az az idióta! Hát világosan ráírtam a kórlapra, hogy azt a gyógyszert nem szabad neki adni. Amatőr! Shanghaj legnagyobb, legmodernebb kórházában dolgozik, és még arra sem képes, hogy elolvasson egy kórlapot?! Közben persze magamra is mérges voltam, és óriási lelkiismeretfurdalásom volt. Hogy adhattam Fernandot az ő kezébe...?
Kopogás nélkül rontottam be a szobába. Dr. Li és még két orvos álltak ott, és tanácstalanul nézegették Fernandot, aki csukott szemmel, mozdulatlanul feküdt a csipogó gépek között. Tudtam, hogy a kezembe kell vennem az irányítást, én tudtam, hogy mi az ellenszere annak a gyógyszernek, és azt is, hogy Nando szervezete hogyan reagál rá. Elmondtam Li-nek, hogy szeretném újra én kezelni Fernandot, majd később megbeszéljük a főorvossal is... nem kellett sokat győzködnöm, még örült is, hogy átadhatja nekem. Végre kiment a szobából, én pedig rögtön nekiálltam megviszgálni Fernandot, és imádkoztam, hogy a gyógyszer nem okozott még visszafordíthatatlan károkat nála...

10. rész

Sara

Az irodában pakolgattam a papírokat és dossziékat, mikor kopogtak az ajtómon. Kinyitottam, és ledöbbentem: Fernando egyik haverja állt ott, felismertem, mert többször volt nála látogatóban. Azt hiszem, ő is F1-es versenyző, bár a nevére nem emlékeztem. Nem is kellett, mert a srác hamar bemutatkozott.
-Jó napot, doktornő - kezdte, és egy kicsit zavarban volt. - Robert Kubica vagyok, Fernando egyik barátja.
Először nem szóltam semmit pár másodpercig, mert össze kellett szednem magam; mi a fenét keres ez itt? Fernando küldte? Biztos, hát mi másért jött volna... Mit mondjak neki? Vagy valami baj van Fernandoval, és azért szól? De hülye vagyok, akkor miért ez a Kubica nevű szólna... Hirtelen rájöttem, hogy azért visszaköszönni illik, ezért idegesen ledaráltam egy "jónapot"-ot.
- Hm... bemehetek? - kérdezte Kubica, ami logikus kérés volt, ugyanis az irodám előtt egy nagyon szűk folyosó volt, és ha valaki ott álldogált, szinte eltorlaszolta az utat. Így hát kénytelen voltam beengedni.
- Gondolom, kitalálta, hogy Fernando miatt jövök.
- Igen... Hogy van?
- A körülményekhez képest jól, de... szeretné tudni, hogy miért kapott új orvost. A jelenlegi orvosa nem hajlandó normális választ adni a kérdéseire.
- De meg van vele elégedve? - tértem ki a válasz elől.
- Hát, nem igazán. Éppen ezért nem érti, hogy miért nem Ön maradt az orvosa.
- Én azt hittem, Fernando utált engem...
- Miért utálta volna?
- Mennyit panaszkodott... a fájdalomra, hogy kínzom, hagyjam már békén...
- Ugyan - legyintett a lengyel - most saját magától tornásztatja az izmait, mert rájött, hogy szüksége van erre. És hát az orvos sem sokat törődik vele, csak bemegy reggel, megnézi az értékeit, aztán utána a nővérekre bízza egész napra Fert, akik szintén nem sokat néznek felé....
Bűntudatom lett, Mint mondtam, nagyon nehezen intéztem el, hogy leváltsanak Fernando mellől, mert nem volt nagyon szabad orvos, csak egyvalaki... akiről nevezetesen tudtam, hogy a kórház egyik leggyengébb orvosa. Örültem, hogy lepasszoltam Nandot, de most nagyon bántam, hogy pont Dr. Li kezére került... nehogy valamit elrontson a kezelésnél, és Fernando ne tudjon újra versenyezni...
- Na szóval, Fernando hiányolja a doktornőt, és legalább arra a kérdésre szeretne választ kapni, hogy miért...
- Áthelyeztek - próbáltam meggyőző hangon megszólalni - áthelyeztek egy másik osztályra, most az ottani betegekkel foglalkozom... hirtelen jött az egész... nekem is későn szóltak... sajnálom. De tényleg azt hittem, hogy utált.
- Aha, értem... - látszott rajta, hogy tudja, hogy nem mondom el a teljes igazságot. - Az utálattal kapcsolatban meg: szerintem a doktornő nagyon is bejön Fernandonak...
- Micsoda? - kérdeztem, miközben hevesen kezdett verni a szívem.
- Nem mondja ki, de látom rajta. Ahogy magára nézett, ahogy magáról beszél, ahogy hiányolja magát az elmúlt napokban... Én elég jól ismerem Fert, és szerintem a felesége óta nem nézett így nőre.
Kezdtem leizzadni. Úristen, nem csak én vagyok belézúgva, én is bejövök neki. De nem, nem, nem, nem szabad, hogy ebből legyen valami! Ő vissza fog menni Európába. Én itt maradok. A kapcsolatunknak nem lehet jövője, ezért jobb bele sem kezdeni, mert csak összetörné a szívemet. Ezért csak sóhajtottam egyet, és így szóltam Kubicához:
- Hát nem tudom, mennyi igaz ebből, de ha tetszek is neki, akkor talán jobb is, ha nem én vagyok már az orvosa, nem jó, ha orvos és beteg között átalakulnak a szerepek... - itt elpirultam.
- Sara - lépett közelebb Robert. - Magának is bejön Fernando? - ajaj, ez sejt valamit!
- Nem! Mármint... - dadogtam - Ő egy jóképű férfi, ezt nem tagadhatom le, de hát sok jóképű pácienssel van dolgom, szép is lenne, ha mindegyikük megtetszene... - próbáltam nevetni, de inkább ideges vihogás lett belőle. Szerencsére Robert látta, hogy kellemetlen nekem a helyzet, ezért inkább elbúcsúzott.
- Azért néha benézhetne Fernandohoz... Azért szerintem önt is érdekli, hogy halad a gyógyulása...
- Persze, meglátogatom majd. - mondtam, de nem mertem a szemébe nézni. Végre kiment, én pedig leültem, az asztalra borultam, és sírtam. Miért nem tudok egyszer olyan emberbe beleszeretni, akivel lenne remény egy kapcsolatra? Shanghaj eléggé nemzetközi város, így sok európai is megfordul erre, akik azért, azt hiszem érthetően, jobban bejönnek, mint a kínai pasik. Elég sok európainak itt van a lakhelye is, ugyanúgy, mint nekem. Én mégis mindig az átutazókba, az üzletemberekbe, vagy mint most kiderült, a betegeimbe szeretek bele, akik pár hét után úgyis továbbállnak...

9. rész

Sara

Idegesen járkáltam fel-alá az irodámban. Ránéztem az órámra; most már biztosan véget ért Fernando műtéte. Lehet, hogy már fel is ébredt, és már azt is tudja, hogy nem én vagyok többé az orvosa... és biztos örül is neki. Sóhajtottam. Én biztos nem fogok hiányozni neki, de ő már most hiányzik nekem. Tudni akartam, hogy sikerült a műtét, és hogy van most Fernando... de nem mehettem oda egyből érdeklődni, hogy mi újság, az túl feltűnő lett volna (így is elég nehéz volt kidumálni a főnöknél, hogy váltsanak le), ráadásul azt sem akartam, hogy Nando (mostanában így becéztem magamban) észrevegyen. Nem tudom, hogy gondoltam, de úgy képzeltem el a következő heteket, hogy minden lehetséges módon elkerüljem a Fernandoval való találkozást. Talán így lassan az érzelmeim is halványulnak iránta.

Fernando

Fél nap telt el, de máris visszasírom Sarát. Ez az új orvos alig foglalkozik velem. Jó, legalább nem kínoz, de az sem jó, ha hagy ellustulni. Sara legalább megértette, hogy az izmaimat, amennyire csak lehet, formában kell tartanom a felépülésem alatt is, ha vissza akarok menni versenyezni. Így hát magamtól kezdtem el tornáztatni a végtagjaimat, nem törődve a fájdalommal. Dr. Li rámszólt, hogy ne csináljam, pihenjek inkább, de nem érdekel, ahogy kimegy, folytatom megint. Ráadásul látogatókat is alig enged be hozzám, és csak kettesével.
A hangulatom másnapra sem változott, sőt még rosszabb lett, ugyanis Raquellel álmodtam. Az álmomban még együtt voltunk, boldogan... Most meg nem is érdeklem. Tegnap anyánál volt egy bulvárlap, és unalmamban átlapoztam. Láttam, hogy van benne egy interjú Raquellel... hát elolvastam. Kérdezték tőle, hogy mit szól a balesetemhez, az ő válasza pedig ez volt: "Remélem felépül, de annyira nem követem a híreket róla, most már nem része az életemnek." Ennyi. Nem érdekli, mi van velem, élek vagy halok-e, 5 évnyi házasság után. Próbáltam elterelni a gondolataimat. De ha nem Raquelre gondoltam, akkor folyton Sara járt az eszemben. Először is azért, mert továbbra sem értettem, miért kaptam új orvost helyette, másrészt pedig látni akartam, beszélgetni akartam vele, vágytam arra, hogy foglalkozzon velem... Gyönyörű nő volt, határozott, de mégis kedves, és a mosolya, az arca.... meg persze az a simítás az arcomon pár nappal ezelőtt. Azt nem tudtam kiverni a fejemből.
Másnap Robert jött látogatóba, én pedig megbíztam egy küldetéssel: keresse meg Sarát, és beszéljen vele. Tudni akartam, mi a helyzet. Ilyen könnyen nem menekülhet előlem! Robert eleinte tétovázott, de igyekeztem minél sajnálnivalóbb képet vágni ott a kórházi ágyban, így végül belement a dologba, és elindult a folyosókon, hogy minden ajtó kiírását lecsekkolva megkeresse Sara Martinez irodáját...

8. rész

Fernando szempontjából

Elkezdtem ébredezni az altatásból a műtét után.
- Fernando! Ébren van? - szólítgatott pár orvos. De ezek férfiak voltak. Visszamotyogtam nekik, hogy igen, ébren vagyok.
- Angolul beszéljen, kérem. - mondta egyikük. Tényleg, most látom, hogy ezek kínai orvosok, és angolul beszélnek hozzám. Hozzászoktam ahhoz, hogy spanyolul beszélünk Saraval. Ráadásul így, rögtön az altatás után nagyon meg kellett erőltetnem magamat, hogy pár szó eszembe jusson angolul, az agyam eléggé aludt még. Jöjjön már Sara, és segítsen ki!
Miután már elegendő mértékben felébredtem, visszavittek a szobámba. Vártam Sarát. Meg hogy a kínai orvosok menjenek már el innen. Egyszerre hárman is bent voltak a szobában, a lábamat nézegették, közben pedig élénken diskuráltak egymással - kínaiul. Megkérdeztem tőlük, jól sikerült-e a műtét, de ezek csak mosolyogtak, és kínaiul beszélgettek tovább. Nagyon jó. El akartam mondani Saranak, hogy érzem magam, hol fáj, meg akartam tőle kérdezni, pontosan mit csináltak a lábammal, és hogy ment a műtét - akármennyi fájdalmat okozott nekem, ő legalább mindig pontosan megmondta, mi a helyzet, bérmit kérdeztem, őszintén válaszolt rá és kertelés nélkül megmondta a rossz híreket is. Furcsának tartottam, hogy eddig szinte egész nap ott volt a szobában, és velem foglalkozott, most pedig nincs itt, mikor felébredek a műtét után - pedig még a műtő ajtajáig is elkísért! Biztos más dolga lett hirtelen, sürgős esethez hívthatták...
A három orvos közül kettő végre kiment, így abbahagyták a kínai nyelven zajló eszmecserét, ami már amúgy is kezdett idegesíteni. Az ottmaradó orvos mosolyogva odajött hozzám, majd vicces angolsággal közölte:
- Jó napot. Dr. Li vagyok, az új kezelőorvosa.
Új kezelőorvos? Mi van? Úgy ledöbbentem, hogy vissza sem köszöntem.
- Mi történt Saravál? Vagyis dr. Martinezzel? - már megijedtem, hogy valami baj érte, különben miért váltanák le?
- Úgy döntöttünk, hogy az ön gyógyulásának érdekében jobb, ha orvost váltunk, ő pedig új beteget kapott. - közölte dr. Li röviden.
Úgy éreztem, cserbenhagytak. Mi az, hogy jobb a gyógyulásom érdekében? Hiszen Sara már egy egész tervet kidolgozott, hogy melyik nap milyen módszerekkel akar közelebb vinni a gyógyuláshoz. És miért nem említette ezt ma reggel? Úgy vittek be a műtőbe, hogy még Sara kívánt sok szerencsét, és mire felébredek, már egy kínai férfi az új orvosom. Annyit sem érdemlek, hogy ezt előre megmondja nekem? Nem hiszem, hogy a műtét közben döntötték el, hogy más orvosra van szükségem.
Nagyon erős érzelmek dúltak bennem. Igaz, hogy magamban sokat szidtam Sarat, és ha a kínzásai közben megkérdezik, szeretnék-e új orvost, fájdalmaim közepette biztos igent mondtam volna. De most dühös voltam, csalódott, úgy éreztem, átvertek, de mindennél erősebb volt az az érzés, hogy.... hiányzik Sara...

7. rész

Fernando szempontjából

Négy napja tértem magamhoz, és a helyzet egyre rosszabb. Komolyan elegem van már ebből a nőből. Sarából. Most már Sarának hívom, mert megegyeztünk, hogy tegeződünk, elvégre huszonéves fiatalok vagyunk mindketten, és valószínűleg még hetekig ő fog kezelni... sajnos. Szerintem azt hiszi, hogy én nem érzem a fájdalmat, különben biztos nem tenne ki ilyen kínoknak. Azt mondja, hogy tornáztassam a karjaimat, lábaimat - arra nem jön rá, hogy ha ezek a testrészeim el vannak törve, akkor "kicsit" fájdalmas dolog ez? Azt mondja, javítanom kell a vérkeringést ezekben a tagjaimban, és nem szabad hagyni, hogy teljesen legyengüljenek, amíg csak fekszem, de szerintem ezt már élvezetből csinálja. Már ott tartok, hogy akárhányszor megjelenik az ajtóban, olyan érzésem lesz, mintha az ördög jött volna értem a pokolból. Pedig először angyalnak hittem... A baj az, hogy mostanában, mikor már nem igazán bírom a fájdalmat, vissza is szoktam neki szólni, és ez nem tetszik neki... mondjuk érthető, de mikor az embert kínozzák, nem az udvariasság az elsődleges szempontja. Azt viszont továbbra sem értem, miért simogatott azon az éjszakán, mikor azt hitte, alszom... először azt hittem, bejövök neki vagy ilyesmi, de azóta semmi erre utaló jel nem volt. Biztos csak megnézte, van-e lázam, vagy ilyesmi, nem kell hülyeségeket beleképzelni a dologba...

Az egyetlen dolog, ami felvidít, a látogatóim folyamatos érkezése. Most már nem csak a családom jöhet be, hanem a barátaim is, így mikor épp nincs nálam orvos, jó a hangulat a kórteremben, viccelődünk, beszélgetünk... Hálás vagyok nekik, hogy próbálják elterelni a figyelmemet a fájdalomról. A versenyzők közül Robert Kubica a legjobb barátom, őt megkértem, hogy egy laptopon mutassa meg a balesetemet. Sara és a családom azt mondták, ne nézzem meg, mert hátha rossz hatással lesz a látvány az idegrendszeremre, hiába mondtam nekik, hogy ez hülyeség, rengeteg balesetet láttam már. Szóval Robert volt olyan kedves, hogy titokban megmutatta. Hát, meg kell hagyni, szép kis baleset volt, talán a legnagyobb, amit valaha F1-ben láttam... viszont mivel magából a balesetből semmire nem emlékeztem, olyan volt, mintha valaki mással történt volna meg és kívülállóként nézném a videót, ezért nem is hagyott mély nyomokat a lelkivilágomban... Az viszont egyértelműen kiderült a videóból, hogy Lewis volt a hibás. Nagyon sportszerűtlenül akart bevágni elém, de nem jött össze neki, és helyette az autómba kanyarodott bele. Robert azt mondta, hogy az egész média Lewist támadja, ő azonban nem hajlandó bocsánatot kérni. Amúgy titkon reménykedtem benne, hogy Lewis is bejön meglátogatni, hiszen mégiscsak ő okozta a balesetet, és rajta kívül szinte az összes versenyző érdeklődött az állapotomról. Lewist viszont nem érdeklem, úgy látszik. Nem újdonság ez, csak mégis... jól esett volna.

Sara szempontjából

Valamit csinálnom kell, mert én tényleg belezúgtam. Ha továbbra is mellette töltöm napjaim nagy részét, nem fogom kibírni, hogy egyszer ne essek neki... Először csak álcázni próbáltam az érzelmeimet azzal, hogy az eddigieknél szigorúbb vagyok vele, de ez sem fog hosszútávon működni. Csak annyit érek el vele, hogy megutál, az ellenséges kapcsolat pedig nem jó orvos és beteg között...
Holnap megműtik újra a bal lábát, az van a legcsúnyábban eltörve. Ez a műtét alkalmat ad arra, hogy megvalósítsam a tervem... ugyanis kitaláltam, mi lenne a legjobb döntés mindkettőnk érdekében.