Folyt.köv.

Sziasztok!

Először is bocsánatot kérek, hogy régóta nem írtam új részt, de pár dolog - konkrétan nyaralás és egy kis nyári munka - hátráltatott ebben, most azonban ismét itt vagyok, és újult erővel állok neki az írásnak, valószínűleg még ma este!

Köszönöm azoknak, akik olvassák a történetemet! :)

12. rész

Sara

Fernando állapota aggasztó, de nem reménytelen. Talán még idejében sikerült beadnom neki a gyógyszereket, amik semlegesítik a másik hatását. Most már nincs mit tenni, mint folyamatosan ellenőrizni az állapotát, és várni, hogy magához térjen...
El sem mozdultam az ágya mellől, és nagyon mérges voltam magamra. Miattam került ilyen állapotba. Az én hülyeségem miatt. A hülye kis szerelmi ügyeim miatt passzoltam le a kórház leggyengébb orvosának. Hát ennyire profi orvos vagyok, gratulálhatok magamnak... Soha nem fogom megbocsátani magamnak, ha nem épül fel. És ha magához tér, akkor mit tegyek utána? Most már én fogom végigvinni a kezelését, az biztos. De tegyek úgy továbbra is, mintha nem éreznék semmit iránta, vagy.... Robert szerint én is bejövök neki. Élvezzük ki ezt a kis időt, amíg együtt lehetünk, és tárjam fel neki őszintén az érzelmeimet?
Jaj, miken gondolkozom már megint! Először meg kell várni, hogy egyáltalán magához térjen. Csak vártam, és vártam... Egész éjszaka ott maradtam mellette, majd másnap délelőtt is, és délután végre elkezdett ébredezni. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel.

Fernando

Elég sok dolgot nem értettem magam körül, mikor felébredtem. Elalvásom körülményeire tisztán emlékeztem; Dr. Li adott valami gyógyszert, aztán kiment, én pedig elaludtam... most pedig sokkal több gépre voltam rákötve, olyanokra, mint amik az intenzív osztályon voltak... És nem is a szobámban voltam. Körülnéztem. Ez tényleg az intenzív! Mi a fenéért vagyok itt? Olyan furcsán kábult is voltam, nem olyan érzés volt, mint egy sima alvásból való ébredés után. Sokkal fáradtabb és gyengébb voltam. Aztán megláttam Sarát.
- Fernando... - szólított meg halkan. - Hogy vagy?
- Fáradtan... de... miért vagyok itt megint? Az előbb még Dr. Li volt itt, és... vagy álmodtam az egészet? Nem is volt semmiféle Dr. Li? Még mindig itt vagyok az intenzíven és te vagy az orvosom?
- Nem 'még mindig', hanem már megint. Dr. Li tegnap óta már nem az orvosod...
- Tegnap óta? De hát ma reggel még...
- Az nem ma reggel volt. Tegnap reggel. Olyan gyógyszert adott, amire allergiás vagy, a gyógyszer miatt lettél álmos, elaludtál, majd kómába estél... - úgy láttam, hogy mindjárt elsírja magát.
- Igen, emlékszem a gyógyszerre. Mondtam neki, hogy szerintem ezt nem szabadna adnia nekem, de azt mondta, megnézte a kórlapot...
- Nézte a fenét! Az én hibám az egész... - itt már tényleg elkezdtek folyni a könnyek a szeméből. - Nem szabadott volna, hogy az ő kezéi közé kerülj... Jaj Fernando, sajnálom. - már sírt.
Megfogtam a kezét, és bátorítóan megszorítottam, majd mondogattam neki, hogy ne magát okolja, nem ő hibázott, és már minden rendben van... aztán végül feltettem neki a kérdést:
- Sara... mondd el őszintén, légyszíves: miért nem akartál látni eddig?

11. rész

Fernando

Kedvetlenül feküdtem az ágyban. Újabb napok teltek el, és én még mindig Sarán gondolkoztam. És reménykedtem, hogy legalább meglátogat, de nem jött. Egyszer sem. Próbáltam a helyébe képzelnem magam: kapok egy új beteget, aki kómában van, 3 napig ott vagyok mellette és próbálom elérni, hogy felébredjen, majd ez sikerül is, utána még napokig foglalkozom vele reggeltől estig, sokat beszélgetünk is közben, majd elviszik egy komoly műtétre - és utána felé sem nézek? Egyszer sem jövök érdeklődni, hogy mi van vele? Lehet hogy az én felfogásommal van baj, de nekem ez furcsa volt. Robert is mondta, hogy olyan furán viselkedett. Amint lábra tudok állni, személyesen fogom felkeresni Sarát, ezt megfogadtam magamnak!
Közben továbbra sem vagyok megelégedve ezzel az új orvossal, és nem csak azért, mert hiányzik Sara. Nem akarok orvosokat kritizálni, mert tudom, hogy nagyon nehéz a munkájuk, de ez a Dr. Li... érdekes. Bejön reggel, megnézi mi van velem, ad pár gyógyszert, kimegy... két óra múlva megint bejön, megint megnézi ugyanazokat a dolgokat, és ugyanazokat a gyógyszereket akarja adni...mikor szólok neki, hogy ezt két órája már eljátszottuk, akkor kiderül, hogy ő erre nem is emlékezett, és nevetve bocsánatot kér. De ha nem szólnék, szerintem már megmérgezett volna valamivel. Nem is emlékszik rá, hogy előző nap épp miket csinált velem, vagy mit ígért másnapra... Sara viszont a legapróbb részletekig tudta, hogy mikor mire van szükségem. Mint másnap kiderült, Dr. Li hanyagsága megbosszulta magát, és beigazolódtak az aggodalmaim vele kapcsolatban...
Reggel a szokásos vizitjére érkezett, és valami folyékony állapotú gyógyszert akart az infúziumba tenni. Láttam a gyógyszer nevét a dobozon, és ismerősnek tűnt...
- Doktor úr! - szóltam - Azt hiszem, én erre a gyógyszerre allergiás vagyok. Még a doktornőnél derült ki... ráírta a kórlapomra, nézze meg.
- Nem, nem az a gógyszer, az előbb ellenőriztem! - mondta mosolyogva.
- De szerintem ez az. - erősködtem - Kérem, nézze meg újra.
A doki sóhajtva felvette a kórlapomat, rápillantott, de szerintem ennyi idő alatt nem tudta ellenőrizni, csak azért tett így, hogy ne panaszkodjak.
- Semmi probléma nincs ezzel a gyógyszerrel - mondta, majd bele is rakta az infúziómba, elég nagy adagban, majd kiment.
Először aggódtam, hogy baj lesz, de nem éreztem semmi rossz hatást, ezért lassan már nem is törődtem a gyógyszerrel. Unatkoztam, még elég korán volt, nem jöhetett be hozzám látogató, Dr. Li mindenkivel szigorúan betartatta a látogatási időt. Egyre álmosabb lettem, ezért úgy döntöttem, alszom még egy kicsit, úgyse volt jobb dolgom...

Sara

A folyosón, az irodámba menet elhaladtam 4-5 nővérke mellett, akik valamiről élénken diskuráltak, persze kínaiul. Meghallottam Fernando nevét. Megtorpantam, és elkezdtem a táskámmal babrálni, hogy ne vegyék észre, hogy kihallgatom őket. Mint mondtam, nem beszélek tökéletesen kínaiul, de a megértés az jobban megy, nincsenek vele gondjaim, elvégre már 11 éve Kínában élek. Most viszont alig akartam elhinni, hogy jól hallottam, amiről beszélnek, sőt azt kívántam, bárcsak félreértettem volna mindent...
- ... ezt a Li-t már rég ki kellett volna rúgni... többet árt a betegeknek, mint használ... ezzel az Alonsoval is jól elbánt.... most megint visszaesett és kómában van, pedig már milyen jól volt... a főnök ezért szerintem nagyon megbünteti, egy világsztár van újra életveszélyben miatta, ez nem tesz jót a kórház hírnevének...
Ezeket a részleteket hallottam ki a beszélgetésből. Nem akartam hinni a fülemnek. Megint kómában van, életveszélyben? De hát mi történt?
Azonnal oda akartam sietni hozzá, de azt sem tudtam, hol keressem. Már egy hete átvitték az intenzívről egy normál szobába, és nem tudtam, hova. Aztán hirtelen beugrott, hogy ha most kómában van, akkor nyilván visszakerült az intenzívre, és valószínűleg most is a privát szobába azon belül. Gyorsan arrafelé vettem az irányt, már szinte futottam. A szoba előtt megláttam a szüleit, meg pár haverját. Elég rossz passzban voltak, látszott rajtuk, hogy nagy a baj. Istenem... Robert Kubica mondta el pár szóban, hogy mi a helyzet: Dr. Li azt a gyógyszert tette Fernando infúziójába, amire ő allergiás, a szervezete pedig nagyon rosszul reagált rá, és kómába esett. Nem tudják, mit csináljanak vele. Hihetetlenül mérges voltam. Az az idióta! Hát világosan ráírtam a kórlapra, hogy azt a gyógyszert nem szabad neki adni. Amatőr! Shanghaj legnagyobb, legmodernebb kórházában dolgozik, és még arra sem képes, hogy elolvasson egy kórlapot?! Közben persze magamra is mérges voltam, és óriási lelkiismeretfurdalásom volt. Hogy adhattam Fernandot az ő kezébe...?
Kopogás nélkül rontottam be a szobába. Dr. Li és még két orvos álltak ott, és tanácstalanul nézegették Fernandot, aki csukott szemmel, mozdulatlanul feküdt a csipogó gépek között. Tudtam, hogy a kezembe kell vennem az irányítást, én tudtam, hogy mi az ellenszere annak a gyógyszernek, és azt is, hogy Nando szervezete hogyan reagál rá. Elmondtam Li-nek, hogy szeretném újra én kezelni Fernandot, majd később megbeszéljük a főorvossal is... nem kellett sokat győzködnöm, még örült is, hogy átadhatja nekem. Végre kiment a szobából, én pedig rögtön nekiálltam megviszgálni Fernandot, és imádkoztam, hogy a gyógyszer nem okozott még visszafordíthatatlan károkat nála...

10. rész

Sara

Az irodában pakolgattam a papírokat és dossziékat, mikor kopogtak az ajtómon. Kinyitottam, és ledöbbentem: Fernando egyik haverja állt ott, felismertem, mert többször volt nála látogatóban. Azt hiszem, ő is F1-es versenyző, bár a nevére nem emlékeztem. Nem is kellett, mert a srác hamar bemutatkozott.
-Jó napot, doktornő - kezdte, és egy kicsit zavarban volt. - Robert Kubica vagyok, Fernando egyik barátja.
Először nem szóltam semmit pár másodpercig, mert össze kellett szednem magam; mi a fenét keres ez itt? Fernando küldte? Biztos, hát mi másért jött volna... Mit mondjak neki? Vagy valami baj van Fernandoval, és azért szól? De hülye vagyok, akkor miért ez a Kubica nevű szólna... Hirtelen rájöttem, hogy azért visszaköszönni illik, ezért idegesen ledaráltam egy "jónapot"-ot.
- Hm... bemehetek? - kérdezte Kubica, ami logikus kérés volt, ugyanis az irodám előtt egy nagyon szűk folyosó volt, és ha valaki ott álldogált, szinte eltorlaszolta az utat. Így hát kénytelen voltam beengedni.
- Gondolom, kitalálta, hogy Fernando miatt jövök.
- Igen... Hogy van?
- A körülményekhez képest jól, de... szeretné tudni, hogy miért kapott új orvost. A jelenlegi orvosa nem hajlandó normális választ adni a kérdéseire.
- De meg van vele elégedve? - tértem ki a válasz elől.
- Hát, nem igazán. Éppen ezért nem érti, hogy miért nem Ön maradt az orvosa.
- Én azt hittem, Fernando utált engem...
- Miért utálta volna?
- Mennyit panaszkodott... a fájdalomra, hogy kínzom, hagyjam már békén...
- Ugyan - legyintett a lengyel - most saját magától tornásztatja az izmait, mert rájött, hogy szüksége van erre. És hát az orvos sem sokat törődik vele, csak bemegy reggel, megnézi az értékeit, aztán utána a nővérekre bízza egész napra Fert, akik szintén nem sokat néznek felé....
Bűntudatom lett, Mint mondtam, nagyon nehezen intéztem el, hogy leváltsanak Fernando mellől, mert nem volt nagyon szabad orvos, csak egyvalaki... akiről nevezetesen tudtam, hogy a kórház egyik leggyengébb orvosa. Örültem, hogy lepasszoltam Nandot, de most nagyon bántam, hogy pont Dr. Li kezére került... nehogy valamit elrontson a kezelésnél, és Fernando ne tudjon újra versenyezni...
- Na szóval, Fernando hiányolja a doktornőt, és legalább arra a kérdésre szeretne választ kapni, hogy miért...
- Áthelyeztek - próbáltam meggyőző hangon megszólalni - áthelyeztek egy másik osztályra, most az ottani betegekkel foglalkozom... hirtelen jött az egész... nekem is későn szóltak... sajnálom. De tényleg azt hittem, hogy utált.
- Aha, értem... - látszott rajta, hogy tudja, hogy nem mondom el a teljes igazságot. - Az utálattal kapcsolatban meg: szerintem a doktornő nagyon is bejön Fernandonak...
- Micsoda? - kérdeztem, miközben hevesen kezdett verni a szívem.
- Nem mondja ki, de látom rajta. Ahogy magára nézett, ahogy magáról beszél, ahogy hiányolja magát az elmúlt napokban... Én elég jól ismerem Fert, és szerintem a felesége óta nem nézett így nőre.
Kezdtem leizzadni. Úristen, nem csak én vagyok belézúgva, én is bejövök neki. De nem, nem, nem, nem szabad, hogy ebből legyen valami! Ő vissza fog menni Európába. Én itt maradok. A kapcsolatunknak nem lehet jövője, ezért jobb bele sem kezdeni, mert csak összetörné a szívemet. Ezért csak sóhajtottam egyet, és így szóltam Kubicához:
- Hát nem tudom, mennyi igaz ebből, de ha tetszek is neki, akkor talán jobb is, ha nem én vagyok már az orvosa, nem jó, ha orvos és beteg között átalakulnak a szerepek... - itt elpirultam.
- Sara - lépett közelebb Robert. - Magának is bejön Fernando? - ajaj, ez sejt valamit!
- Nem! Mármint... - dadogtam - Ő egy jóképű férfi, ezt nem tagadhatom le, de hát sok jóképű pácienssel van dolgom, szép is lenne, ha mindegyikük megtetszene... - próbáltam nevetni, de inkább ideges vihogás lett belőle. Szerencsére Robert látta, hogy kellemetlen nekem a helyzet, ezért inkább elbúcsúzott.
- Azért néha benézhetne Fernandohoz... Azért szerintem önt is érdekli, hogy halad a gyógyulása...
- Persze, meglátogatom majd. - mondtam, de nem mertem a szemébe nézni. Végre kiment, én pedig leültem, az asztalra borultam, és sírtam. Miért nem tudok egyszer olyan emberbe beleszeretni, akivel lenne remény egy kapcsolatra? Shanghaj eléggé nemzetközi város, így sok európai is megfordul erre, akik azért, azt hiszem érthetően, jobban bejönnek, mint a kínai pasik. Elég sok európainak itt van a lakhelye is, ugyanúgy, mint nekem. Én mégis mindig az átutazókba, az üzletemberekbe, vagy mint most kiderült, a betegeimbe szeretek bele, akik pár hét után úgyis továbbállnak...

9. rész

Sara

Idegesen járkáltam fel-alá az irodámban. Ránéztem az órámra; most már biztosan véget ért Fernando műtéte. Lehet, hogy már fel is ébredt, és már azt is tudja, hogy nem én vagyok többé az orvosa... és biztos örül is neki. Sóhajtottam. Én biztos nem fogok hiányozni neki, de ő már most hiányzik nekem. Tudni akartam, hogy sikerült a műtét, és hogy van most Fernando... de nem mehettem oda egyből érdeklődni, hogy mi újság, az túl feltűnő lett volna (így is elég nehéz volt kidumálni a főnöknél, hogy váltsanak le), ráadásul azt sem akartam, hogy Nando (mostanában így becéztem magamban) észrevegyen. Nem tudom, hogy gondoltam, de úgy képzeltem el a következő heteket, hogy minden lehetséges módon elkerüljem a Fernandoval való találkozást. Talán így lassan az érzelmeim is halványulnak iránta.

Fernando

Fél nap telt el, de máris visszasírom Sarát. Ez az új orvos alig foglalkozik velem. Jó, legalább nem kínoz, de az sem jó, ha hagy ellustulni. Sara legalább megértette, hogy az izmaimat, amennyire csak lehet, formában kell tartanom a felépülésem alatt is, ha vissza akarok menni versenyezni. Így hát magamtól kezdtem el tornáztatni a végtagjaimat, nem törődve a fájdalommal. Dr. Li rámszólt, hogy ne csináljam, pihenjek inkább, de nem érdekel, ahogy kimegy, folytatom megint. Ráadásul látogatókat is alig enged be hozzám, és csak kettesével.
A hangulatom másnapra sem változott, sőt még rosszabb lett, ugyanis Raquellel álmodtam. Az álmomban még együtt voltunk, boldogan... Most meg nem is érdeklem. Tegnap anyánál volt egy bulvárlap, és unalmamban átlapoztam. Láttam, hogy van benne egy interjú Raquellel... hát elolvastam. Kérdezték tőle, hogy mit szól a balesetemhez, az ő válasza pedig ez volt: "Remélem felépül, de annyira nem követem a híreket róla, most már nem része az életemnek." Ennyi. Nem érdekli, mi van velem, élek vagy halok-e, 5 évnyi házasság után. Próbáltam elterelni a gondolataimat. De ha nem Raquelre gondoltam, akkor folyton Sara járt az eszemben. Először is azért, mert továbbra sem értettem, miért kaptam új orvost helyette, másrészt pedig látni akartam, beszélgetni akartam vele, vágytam arra, hogy foglalkozzon velem... Gyönyörű nő volt, határozott, de mégis kedves, és a mosolya, az arca.... meg persze az a simítás az arcomon pár nappal ezelőtt. Azt nem tudtam kiverni a fejemből.
Másnap Robert jött látogatóba, én pedig megbíztam egy küldetéssel: keresse meg Sarát, és beszéljen vele. Tudni akartam, mi a helyzet. Ilyen könnyen nem menekülhet előlem! Robert eleinte tétovázott, de igyekeztem minél sajnálnivalóbb képet vágni ott a kórházi ágyban, így végül belement a dologba, és elindult a folyosókon, hogy minden ajtó kiírását lecsekkolva megkeresse Sara Martinez irodáját...

8. rész

Fernando szempontjából

Elkezdtem ébredezni az altatásból a műtét után.
- Fernando! Ébren van? - szólítgatott pár orvos. De ezek férfiak voltak. Visszamotyogtam nekik, hogy igen, ébren vagyok.
- Angolul beszéljen, kérem. - mondta egyikük. Tényleg, most látom, hogy ezek kínai orvosok, és angolul beszélnek hozzám. Hozzászoktam ahhoz, hogy spanyolul beszélünk Saraval. Ráadásul így, rögtön az altatás után nagyon meg kellett erőltetnem magamat, hogy pár szó eszembe jusson angolul, az agyam eléggé aludt még. Jöjjön már Sara, és segítsen ki!
Miután már elegendő mértékben felébredtem, visszavittek a szobámba. Vártam Sarát. Meg hogy a kínai orvosok menjenek már el innen. Egyszerre hárman is bent voltak a szobában, a lábamat nézegették, közben pedig élénken diskuráltak egymással - kínaiul. Megkérdeztem tőlük, jól sikerült-e a műtét, de ezek csak mosolyogtak, és kínaiul beszélgettek tovább. Nagyon jó. El akartam mondani Saranak, hogy érzem magam, hol fáj, meg akartam tőle kérdezni, pontosan mit csináltak a lábammal, és hogy ment a műtét - akármennyi fájdalmat okozott nekem, ő legalább mindig pontosan megmondta, mi a helyzet, bérmit kérdeztem, őszintén válaszolt rá és kertelés nélkül megmondta a rossz híreket is. Furcsának tartottam, hogy eddig szinte egész nap ott volt a szobában, és velem foglalkozott, most pedig nincs itt, mikor felébredek a műtét után - pedig még a műtő ajtajáig is elkísért! Biztos más dolga lett hirtelen, sürgős esethez hívthatták...
A három orvos közül kettő végre kiment, így abbahagyták a kínai nyelven zajló eszmecserét, ami már amúgy is kezdett idegesíteni. Az ottmaradó orvos mosolyogva odajött hozzám, majd vicces angolsággal közölte:
- Jó napot. Dr. Li vagyok, az új kezelőorvosa.
Új kezelőorvos? Mi van? Úgy ledöbbentem, hogy vissza sem köszöntem.
- Mi történt Saravál? Vagyis dr. Martinezzel? - már megijedtem, hogy valami baj érte, különben miért váltanák le?
- Úgy döntöttünk, hogy az ön gyógyulásának érdekében jobb, ha orvost váltunk, ő pedig új beteget kapott. - közölte dr. Li röviden.
Úgy éreztem, cserbenhagytak. Mi az, hogy jobb a gyógyulásom érdekében? Hiszen Sara már egy egész tervet kidolgozott, hogy melyik nap milyen módszerekkel akar közelebb vinni a gyógyuláshoz. És miért nem említette ezt ma reggel? Úgy vittek be a műtőbe, hogy még Sara kívánt sok szerencsét, és mire felébredek, már egy kínai férfi az új orvosom. Annyit sem érdemlek, hogy ezt előre megmondja nekem? Nem hiszem, hogy a műtét közben döntötték el, hogy más orvosra van szükségem.
Nagyon erős érzelmek dúltak bennem. Igaz, hogy magamban sokat szidtam Sarat, és ha a kínzásai közben megkérdezik, szeretnék-e új orvost, fájdalmaim közepette biztos igent mondtam volna. De most dühös voltam, csalódott, úgy éreztem, átvertek, de mindennél erősebb volt az az érzés, hogy.... hiányzik Sara...

7. rész

Fernando szempontjából

Négy napja tértem magamhoz, és a helyzet egyre rosszabb. Komolyan elegem van már ebből a nőből. Sarából. Most már Sarának hívom, mert megegyeztünk, hogy tegeződünk, elvégre huszonéves fiatalok vagyunk mindketten, és valószínűleg még hetekig ő fog kezelni... sajnos. Szerintem azt hiszi, hogy én nem érzem a fájdalmat, különben biztos nem tenne ki ilyen kínoknak. Azt mondja, hogy tornáztassam a karjaimat, lábaimat - arra nem jön rá, hogy ha ezek a testrészeim el vannak törve, akkor "kicsit" fájdalmas dolog ez? Azt mondja, javítanom kell a vérkeringést ezekben a tagjaimban, és nem szabad hagyni, hogy teljesen legyengüljenek, amíg csak fekszem, de szerintem ezt már élvezetből csinálja. Már ott tartok, hogy akárhányszor megjelenik az ajtóban, olyan érzésem lesz, mintha az ördög jött volna értem a pokolból. Pedig először angyalnak hittem... A baj az, hogy mostanában, mikor már nem igazán bírom a fájdalmat, vissza is szoktam neki szólni, és ez nem tetszik neki... mondjuk érthető, de mikor az embert kínozzák, nem az udvariasság az elsődleges szempontja. Azt viszont továbbra sem értem, miért simogatott azon az éjszakán, mikor azt hitte, alszom... először azt hittem, bejövök neki vagy ilyesmi, de azóta semmi erre utaló jel nem volt. Biztos csak megnézte, van-e lázam, vagy ilyesmi, nem kell hülyeségeket beleképzelni a dologba...

Az egyetlen dolog, ami felvidít, a látogatóim folyamatos érkezése. Most már nem csak a családom jöhet be, hanem a barátaim is, így mikor épp nincs nálam orvos, jó a hangulat a kórteremben, viccelődünk, beszélgetünk... Hálás vagyok nekik, hogy próbálják elterelni a figyelmemet a fájdalomról. A versenyzők közül Robert Kubica a legjobb barátom, őt megkértem, hogy egy laptopon mutassa meg a balesetemet. Sara és a családom azt mondták, ne nézzem meg, mert hátha rossz hatással lesz a látvány az idegrendszeremre, hiába mondtam nekik, hogy ez hülyeség, rengeteg balesetet láttam már. Szóval Robert volt olyan kedves, hogy titokban megmutatta. Hát, meg kell hagyni, szép kis baleset volt, talán a legnagyobb, amit valaha F1-ben láttam... viszont mivel magából a balesetből semmire nem emlékeztem, olyan volt, mintha valaki mással történt volna meg és kívülállóként nézném a videót, ezért nem is hagyott mély nyomokat a lelkivilágomban... Az viszont egyértelműen kiderült a videóból, hogy Lewis volt a hibás. Nagyon sportszerűtlenül akart bevágni elém, de nem jött össze neki, és helyette az autómba kanyarodott bele. Robert azt mondta, hogy az egész média Lewist támadja, ő azonban nem hajlandó bocsánatot kérni. Amúgy titkon reménykedtem benne, hogy Lewis is bejön meglátogatni, hiszen mégiscsak ő okozta a balesetet, és rajta kívül szinte az összes versenyző érdeklődött az állapotomról. Lewist viszont nem érdeklem, úgy látszik. Nem újdonság ez, csak mégis... jól esett volna.

Sara szempontjából

Valamit csinálnom kell, mert én tényleg belezúgtam. Ha továbbra is mellette töltöm napjaim nagy részét, nem fogom kibírni, hogy egyszer ne essek neki... Először csak álcázni próbáltam az érzelmeimet azzal, hogy az eddigieknél szigorúbb vagyok vele, de ez sem fog hosszútávon működni. Csak annyit érek el vele, hogy megutál, az ellenséges kapcsolat pedig nem jó orvos és beteg között...
Holnap megműtik újra a bal lábát, az van a legcsúnyábban eltörve. Ez a műtét alkalmat ad arra, hogy megvalósítsam a tervem... ugyanis kitaláltam, mi lenne a legjobb döntés mindkettőnk érdekében.

6. rész

Sara szempontjából

Azt hiszem, nem loptam be magam leghíresebb betegem szívébe. Nagyon szenved a vizsgálatok alatt, és mikor arra kérem, hogy legalább valamennyire mozgassa meg a tagjait, azt hiszem nem érti meg, hogy ezt az ő érdekében csinálom. Megértem, hogy nagyon fáj, de ki kéne bírnia. Meg folyamatosan a fájdalomcsillapítóval jön - már így is jóval többet adtam neki, mint az előírt adag, ha tovább emelném a dózist, rászokna és függő lenne... a gyógyszerek ugyanis nagy mértékben olyanok, mint a drog.
Szóval, egy kicsit nehéz vele bánni, de mégis szívesen foglalkozom vele. Nem tudom mi ütött belém, de totál úgy viselkedem, mintha belé lennék zúgva... pedig nem is ismerem, csak annyira amit a neten olvastam róla, az alapján meg nem kéne, ki tudja mi igaz belőle! Nem értem magamat... Azelőtt soha nem volt olyan, hogy valakibe első látásra beleestem volna, Fernando viszont már akkor is furcsa érzelmeket váltott ki belőlem, mikor kómában feküdt. Ő viszont, azt hiszem, még csak nem is kedvel engem, főleg ha még tovább kínzom. Pedig mikor először felébredt, azt mondta rám, csodálatos vagyok... folyton ez jár a fejemben. Vajon tényleg bejövök neki, vagy csak kábultságában hallucinált és mást képzelt oda helyettem? Azóta semmi bók nem jött tőle... De amúgy is, nem szabad ilyeneken gondolkoznom, hogy köztünk lehetne valami... én Kínában élek, ő Európában, ő pár hét múlva, amint az állapota megengedi, elrepül innen és valószínűleg a következő Kínai Nagydíjig vissza sem jön. És ami a legnagyobb akadály, én orvos vagyok, ő pedig a betegem. Még ha nem tiltaná a kórházi szabályzat, akkor is reménytelen lenne...
Tényleg vissza kell fognom magam. Tegnap este ott álltam az ágyánál, miközben ő már aludt, és hirtelen nagyon megkívántam... a takaró alól kilátszott a kockahasa, és olyan szexinek tűnt, ahogy olyan békés arccal feküdt ott, hogy csak arra tudtam gondolni, hogy odahajolok és megcsókolom, majd ha felébred, tovább folytatjuk a dolgot az ágyában... Én teljesen megőrültem. Végül sikerült annyival kibírnom a dolgot, hogy végigsimítottam a kezem az alvó arcán. Szerencsére nem ébredt fel...

5. rész

Fernando szempontjából

A következő ébredésem sokkal rosszabb volt, mint az első. Most rögtön tudtam, hol vagyok és azt is, hogy miért. A fájdalom sokkal élesebben hasított minden testrészembe, de az angyalarcú doktornő kényszerített, hogy figyeljek rá és csináljam, amit mond. Az arcát továbbra is csodaszépnek találtam, de egyre ellenszenvesebb lett. Mozdítsam meg ezt a lábamat, emeljem fel azt a kezemet, fordítsam el a fejem... nem veszi észre, hogy minden mozdulat kínszenvedés?
- Fájdalomcsillapítót... könyörgöm... - nyögtem, miközben azon erőlködtem, hogy a szememben gyülekező könnyek ne folyjanak végig az arcomon. Nem akartam egy idegen nő előtt elsírni magam.
- Így is nagyon nagy adag fájdalomcsillapítót kapott már, többet nem lehet, nagy mértékben káros. - közölte határozottan a doktornő, majd szerencsére hozzátette: - Jólvan, most ennyi elég. A bal lábán még szükség lesz egy műtétre pár nap múlva, de maradandó károsodása valószínűleg nem lesz.
- Akkor ugye visszamehetek versenyezni?
- Ezt már nem én fogom eldönteni. Amint ebből a kórházból kikerül, már az autóversenyzéshez jobban értő szakorvosok döntenek a sorsáról... Én csak annyit tudok mondani, hogy meg fog gyógyulni annyira, hogy a hétköznapokban ne legyenek problémái.
- Rendben. Köszönöm. Láthatnám végre a családomat?
Végre bejöhettek apáék, a doktornő pedig kiment. Persze, hálás vagyok neki meg minden, de már kezdtett nagyon idegesíteni. Mintha az lett volna a célja, hogy minél nagyobb fájdalmat okozzon nekem, és azt sem akartam elhinni, hogy nem adhatna több fájdalomcsillapítót. Úgy éreztem, szétmegy a fejem. Pár perc múlva persze rájöttem, hogy a szüleim sem sokkal jobbak, mert ők meg a túlzott aggódásukkal nem hagytak békén. Jólvan, megértem én, hogy szeretetből csinálják, és örülök, hogy itt vannak, de azért legyenek már határok. Azt hittem, megőrülök, és ez még csak az első nap volt. Mi lesz velem, ha hetekig itt kell feküdnöm? Arról nem is beszélve, hogy hány versenyről lemaradok, ennek a VB címnek már annyi. Már komolyan ott tartottam, hogy mindjárt elbőgöm magam, ezért inkább mondtam apáéknak, hogy álmos vagyok, majd alvást színleltem. Csukott szemmel feküdve próbáltam lenyugodni, majd hallottam, hogy anyáék halkan kimennek. Kihasználtam az alkalmat, hogy egyedül vagyok, és körbenéztem a szobában, de nem sokat nézelődhettem, mert megint lépteket hallottam. Majd hangokat is, "kedvenc" doktornőm közeledett, és gondolom egy másik orvossal beszélgetett. Ajaj. Úgy döntöttem, megint az alvás látszatához kell folyamodnom, akkor csak nem lesz szíve megkínozni...
Beléptek a szobába, majd suttogásra váltottak.
- Alszik - mondta a doktornőm. - Pedig még szerettem volna, ha átmozgatja egy kicsit a tagjait.
Haha, azt csak szeretted volna, dokikám, mosolyogtam magamban. Valamit még suttogtak, aztán az egyik orvos kiment - a dokinő maradt mellettem, mert felismertem a parfüm illatát. Nagyon jó illata volt... Hirtelen azt éreztem, hogy az arcomhoz érnek. Lágy női kéz simított végig az arcomon. Meghökkentem, és kicsit megborzongtam az érintéstől, közben reménykedtem, hogy nem veszi észre, hoyg ébren vagyok.
- Jó éjt, Fernando. - suttogta, majd kiment. Döbbentem feküdtem ott a csendes szobában. Ez meg mi a fene volt?

4. rész

Sara szempontjából

Telnek a napok a baleset óta. Napjaimat az autóversenyző páciensünk ágyánál töltöm, nevezzük csak Fernandonak, hiszen sok mindent megtudtam már róla, és kicsit közelebb érzem magam hozzá. A családja meglepően normális, egyáltalán nem érzem rajtuk, hogy egy világsztár rokonai, de persze nagyon aggódnak Fernandoért. A szülei és a nővére, Lorena jöhetnek be hozzá egyelőre. Megtudtam, hogy volt egy Raquel nevű felesége, aki énekes, és állítólag otthon, Spanyolországban elég híres. Hát igen, az ember itt Kínában nem nagyon tudja követni az otthoni híreket... A lényeg, hogy ez a Raquel többévi házasság után tavaly otthagyta Fernandot valami filmszínész kedvéért, de azóta már megint más pasija van...

Fernando állapota egyre csak javult, majd 3 nappal a baleset után elkezdett mocorogni. Délelőtt már a lélegeztetőgépről is le tudtuk venni. A vérnyomása, a pulzusa is megemelkedett, éreztem, hogy most felébredhet... A családját kiküldtem a folyosóra, mert ilyenkor jobb, ha nem éri annyi külső hatás, csak összezavarodna.
Hamarosan kinyitotta a szemét - tényleg gyönyörűek a szemei! -, de csak egy pillanatra, majd fájdalmasan nyöszörgött - ezt még párszor megismételte. Sajnáltam szegényt, nem lehet kellemes úgy ébredni három nap után, hogy ennyi törött csontja van az embernek, még akkor sem, ha telenyomtam az infúzióját fájdalomcsillapítókkal. Próbáltam szólítgatni, míg végre sikerült elérnem, hogy rám figyeljen. Szerencsére válaszolt a kérdéseimre, kiderült, hogy a mennyországba képzelte magát, majd még bókolni is volt ereje, csodálatos lánynak nevezett... elég korán kezdi, rögtön ahogy magához tért, remélem nem akar nekem sokat nyalizni majd!
Elég kábult és fáradt volt még, egyből vissza is aludt, de tudtam, hogy a nehezén már túl vagyunk, fel fog épülni. Azért büszke voltam magamra!
Kimentem a családjához, elmeséltem, mi a helyzet, majd egy nővért megkértem, hogy maradjon ott, én pedig elvonultam kicsit az irodámba. Tudtam, hogy Fernando egy darabig most aludni fog még, ezért úgy döntöttem, rendezgetem kicsit a papírjaimat, irataimat az irodában, megnézek pár fájlt a számítógépemen, mert a többi munkámat eléggé elhanyagoltam a napokban. Azonban egyre csak azon kaptam magam, hogy felmegyek az internetre, és Fernandoról olvasgatok... Nem lesz ez így jó! Az elmúlt éjszakákon is a netet bújtam, és igyekeztem minél több dolgot megtudni róla. Először azzal magyaráztam magamnak, hogy csak szeretném jobban megismerni a pácienst, hátha úgy eredményesebb leszek a gyógyításban, de aztán rájöttem, hogy azzal, hogy képeket nézegetek róla, nem sokat segítek neki... És most, mikor felébredt, ahogy rám mosolygott, azok a szemek... Nem, nem szabad ilyeneken gondolkoznom!

3. rész

3 nappal később

Fernando szempontjából

Próbáltam kinyitni a szemem, de nem ment, ahogy résnyire nyitottam, a napfénytől erős fájdalom hasított a fejembe. Jólvan, akkor gondolkozzunk csukott szemmel. Vajon hol vagyok, és miért fáj mindenem? Nem csak a fejem, de szinte minden testrészem... Először arra gondoltam, hogy ez biztosan a másnaposság jele, és előző este leittam magam a sárga földig, de hát én nem szoktam inni. Csak egyszer részegedtem le, azon az estén, mikor Raquel otthagyott, és utána pont így éreztem magam. De most mi okom lett volna inni? Megerőltettem magam, és egy pillanatra megint kinyitottam a szemem. Egyből be is csuktam, de annyit sikerült megállapítanom, hogy nem otthon vagyok, nem volt ismerős a plafon. Akkor biztos egy szállodában. Tényleg, hát verseny volt tegnap! Én vezettem végig... de megnyertem? Nem emlékeztem. Hogy lehetek ilyen hülye, hogy még arra sem emlékszem, hogy nyertem-e? Nagyon nem értettem a dolgot.
Hangokat hallottam, valaki beszélt hozzám, de hogy mit, azt nem tudtam. Majd annyit sikerült felfognom, hogy női hang. Ismeretlen női hang. Most az tűnt a leghihetőbb verziónak, hogy részegen összeszedtem egy kurvát, lefeküdtem vele és most egy hotelszobában vagyunk. Fernando, mekkora barom voltál...
Egyre inkább kitisztult a fejem, és már nagyjából értettem, mit beszél a nő, bár a szememet még nem mertem újra kinyitni.
-Fernando! Fernando! Hall engem? Nyissa ki a szemét!
Miért magáz engem ez a nőszemély? Lefeküdtem vele, aztán most magázódik?! És miért olyan fontos neki, hogy felkeljek, nem látja, hogy még nem vagyok olyan állapotban?
Na mindegy, minden erőmet összeszedve megpróbáltam egy kicsit hosszabb időre kinyitni a szemem. Most már homályosan láttam is valamit a vakító napfényen kívül. Egy arc, fölémhajol. Egy női arc. Nem, nem is női, angyali! Csodálatos angyali arc. Ráadásul fehér ruhában van, minden fehér körülötte, akkor tényleg angyal. Bármennyire fájt a fejem, nem csuktam be a szemem, mert nézni akartam ezt az angyalt. Angyalok pedig a mennyországban vannak. Akkor meghaltam? Hát persze! Minden beugrott! A versenyen Lewis belém ütközött, és jött a betonfal... ezek szerint meghaltam a balesetben, és a mennyországban vagyok. De annak egy boldog, békét adó helynek kéne lennie, akkor miért fáj ennyire az egész testem?
Az ábrándozásomat az angyal ordibálása szakította félbe. Jobban mondva biztos csak hangosan beszélt, de nekem a hangos beszéd is ordibálásnak tűnt.
- Fernando! Tud beszélni? - miért magáz még mindig? Ilyen udvariaskodás a divat itt az égben?
- Aha. - válaszoltam, már ismét csukott szemmel. Nem túl értelmes válasz, de most többre nem tellett.
- Nagyszerű. Hogy érzi magát?
- Mint aki épp meghalt. De azt hittem az kevésbé fájdalmas... - suttogtam kábultan.
- Hát, pedig sajnos ki kell bírnia a fájdalmakat, ha már egyszer életben maradt.
- Élek? - kérdeztem meglepődve.
- Igen, miért, mit gondolt? - az angyal mosolygott. Így még lenyűgözőbb volt.
- Azt hittem a mennyországban vagyok, de örülök, hogy nem. Megnyugtató, hogy a földön is léteznek ilyen csodálatos lányok... - mondtam álmodozva, majd legyőzött a fáradtság, és ismét álomba merültem...

2. rész

Sara szempontjából

Végülis teljesen logikus, hogy engem jelöltek ki Alonso kezelőorvosának. Kínában vagyunk, Shanghajban, egy kórházban, ami tele van kínai orvosokkal, meg néhány külföldivel, de én vagyok az egyetlen spanyol. Ráadásul biztos lesz egy csomó olyan látogatója, akikkel angolul kell majd beszélni, és ezen a nyelven is én beszélek a legjobban. Sara Martinez a nevem, 26 éves vagyok, és kamaszkorom óta Sanghajban élek, mert a szüleim, akik szintén orvosok, itt kaptak munkát, mikor 15 éves voltam. Életem egyik legrosszabb élménye volt a költözés, nem akartam elmenni Spanyolországból, hiszen az egész addigi életemet ott kellett hagynom... Sokat sírtam eleinte, és mérges voltam a szüleimre. Megfogadtam, hogy amint nagykorú leszek, hazaköltözöm. Utáltam Kínát, a nyelvet képtelen voltam normálisan megtanulni. Egy nemzetközi iskolába, valamint angol nyelvű egyetemre jártam, a barátaim is külföldi diákok voltak, így szégyenszemre a kínai nyelv még ma sem megy úgy, ahogy kéne. Azonban ahogy teltek az évek, nagyjából megbékéltem a helyzetemmel, megszoktam, hogy itt vagyok, ráadásul a szüleimnek köszönhetően az egyetem elvégzése után azonnal alkalmaztak ebben a kórházban, ahol a fizetésemre sem panaszkodhatok... túl kényelmes lett tehát az életem, ezért nem költöztem el, de továbbra is nagy vágyam maradt, hogy egyszer visszatérek és Európában fogok élni.

Ültem az autóversenyző ágya mellett, és gondolkoztam. Holnap reggel érkezik a családja Spanyolországból. Remélem, túléli az éjszakát, és nem a halálhírét kell közölnöm velük... A kórház előtt tömeg tolong, nagyon sokan próbálnak bejutni. A média képviselői is, meg a barátok, csapattagok is, de amíg nem tér magához a kómából, addig kizárólag a közeli családja látogathatja. Vajon van felesége? Biztos nagyon ki lesz borulva, ha van... meg a szülei is... az orvosi hivatás egyik legnehezebb része a hozzátartózókkal való kommunikáció. Mindent tudni akarnak, de ha szembesíted őket a valósággal, mégsem hisznek neked...

Elvégeztem pár vizsgálatot a betegen, megnéztem, hátha reagál bizonyos dolgokra, hangokra, de semmi. Megnéztem a pupilláit, ezért felhúztam a szemhéját... azok a szemek! Nem szoktam a betegeimre női szemmel nézni, de ennek a pasinak nagyon szép szemei voltak. Amúgy is elég esztétikus látványt nyújtott, kidolgozott izmaival, kockahasával... csak kár, hogy kötések, infúziók és egyéb csövek rontották az összképet. Megráztam magam. Egy kómában lévő betegről van szó, én meg itt legeltetem rajta a szemem, mint a tinilányok a fényképeken, hát milyen orvos vagyok én?!

Fernando szempontjából

Az utolsó kör. Meg fogom nyerni a Kínai Nagydíjat, bár Lewis nagyon szorosan jön mögöttem, és minden kanyarban előzni próbál. De nem fogom hagyni! Már csak fél kör... meglesz... jön az utolsó kanyar, de Lewis bejött mellém - hoppá, nagyon közel lehetnek egymáshoz a kerekek! Próbálom félrerántani a kormányt, de késő, a két kocsi összeér, az enyémnek leesik az első szárnya, és irányíthatatlanul rohan a szembenlévő betonfal felé. Aztán megszakad a kép...

Sara szempontjából

Beértem a kórházba, épp hogy csak ledobáltam a cuccaimat az irodámban, mikor egy nővérke sietett be a szobába.
- Doktornő! A főorvos úr hívatja.
Átöltöztem a fehér köpenyembe, összefogtam a hajamat, felvettem a szemüvegemet és végigmentem a folyosón, Dr. Cheng irodájáig. Újabb műszak kezdődik, új kihívásokkal. Bekopogtam.
- Ah, Dr. Martinez, jöjjön be! - szólt kedvesen, tört angolsággal Dr. Cheng. - Egy új betegről lenne szó. Úgy gondoltam, Önt nevezem ki a kezelőorvosának, mivel a páciens is spanyol. Fernando Alonso, 29 éves Forma-1-es versenyző, ma délután volt balesete a versenyen. Életveszélyes az állapota, sok csontja eltörött és kómában van, jelenleg lélegeztetőgépre van szüksége, a szíve is leállt egyszer. Az életmentő műtéteket már elvégeztük, Önnek folytatnia kéne a kezelését.
- Rendben, indulok is, megnézem mi a helyzet nála.
- Köszönöm. Az intenzíven van, a privát, elkülönített szobában.
Sóhajtottam, majd elindultam. Fernando Alonso? Melyik is az? Soha nem szerettem az F1-et, de ez az Alonso név ismerős volt, bár az arcát nem tudtam felidézni. Igazából nem örültem neki, hogy én kaptam meg ezt a beteget. Eleve mérges voltam minden olyan páciensre, aki a saját hülyeségéből került hozzánk - 300-zal száguldozni azokon a szűk pályákon, falak között, hát ezt csakis magának köszönheti! Az sem dobta fel a hangulatomat, hogy egy sztárról van szó: ők tapasztalatom szerint nyűgösek, hisztisek, azt hiszik ők uralják a kórházat, valamint a hozzátartozóik is csak parancsolgatnak az orvosoknak és nővéreknek, mintha a sztárocska lenne a kórház egyedüli lakója. Tessék, itt van ez az Alonso is, máris a privát szobát kapta meg, egy ilyen világsztár nem süllyed le addig, hogy holmi egyszerű emberekkel feküdjön egy szobában...! Végül odaértem a szobához, benyitottam, és mikor megláttam, hirtelen elszállt a dühöm. Ahogy belegondoltam, nevetségesen vádoltam meg így előre, hiszen neki még esélye sem volt, hogy sztárságát éreztesse bárkivel is - mozdulatlanul, kómában feküdt a csövek, csipogó gépek és tucatnyi kötések között. Hirtelen megsajnáltam. Egy 29 éves, életerős fiatalember, pár órája még a szenvedélyét űzte a pályán, most pedig itt fekszik élet és halál között. Ránéztem az arcára. Bár a lélegeztetőgép miatt a fél arca takarva volt, így is ismerős volt, már tudtam, melyik versenyzőről van szó. Úgy emlékszem, oda voltak érte a nők... és, meg kell mondani, elég jó pasinak tűnik, már amennyire ezt ilyen helyzetben meg lehet állapítani. Megnéztem a kórlapját. Súlyos lábtörések, az egyik karja, valamint több bordája is törött, belső sérülések... és persze a kóma. Hát, nem lesz egyszerű eset.

Bemutatkozó

Sziasztok! Dóri vagyok. Úgy döntöttem, én is belefogok egy F1-es fanfic írásába... :) A főszereplő Fernando Alonso, a többi pedig kiderül majd a sztoriból. ;)

Majd csinosítom a blogot, rakok fel képeket, de először megírok pár részt.