Sara
Idegesen járkáltam fel-alá az irodámban. Ránéztem az órámra; most már biztosan véget ért Fernando műtéte. Lehet, hogy már fel is ébredt, és már azt is tudja, hogy nem én vagyok többé az orvosa... és biztos örül is neki. Sóhajtottam. Én biztos nem fogok hiányozni neki, de ő már most hiányzik nekem. Tudni akartam, hogy sikerült a műtét, és hogy van most Fernando... de nem mehettem oda egyből érdeklődni, hogy mi újság, az túl feltűnő lett volna (így is elég nehéz volt kidumálni a főnöknél, hogy váltsanak le), ráadásul azt sem akartam, hogy Nando (mostanában így becéztem magamban) észrevegyen. Nem tudom, hogy gondoltam, de úgy képzeltem el a következő heteket, hogy minden lehetséges módon elkerüljem a Fernandoval való találkozást. Talán így lassan az érzelmeim is halványulnak iránta.
Fernando
Fél nap telt el, de máris visszasírom Sarát. Ez az új orvos alig foglalkozik velem. Jó, legalább nem kínoz, de az sem jó, ha hagy ellustulni. Sara legalább megértette, hogy az izmaimat, amennyire csak lehet, formában kell tartanom a felépülésem alatt is, ha vissza akarok menni versenyezni. Így hát magamtól kezdtem el tornáztatni a végtagjaimat, nem törődve a fájdalommal. Dr. Li rámszólt, hogy ne csináljam, pihenjek inkább, de nem érdekel, ahogy kimegy, folytatom megint. Ráadásul látogatókat is alig enged be hozzám, és csak kettesével.
A hangulatom másnapra sem változott, sőt még rosszabb lett, ugyanis Raquellel álmodtam. Az álmomban még együtt voltunk, boldogan... Most meg nem is érdeklem. Tegnap anyánál volt egy bulvárlap, és unalmamban átlapoztam. Láttam, hogy van benne egy interjú Raquellel... hát elolvastam. Kérdezték tőle, hogy mit szól a balesetemhez, az ő válasza pedig ez volt: "Remélem felépül, de annyira nem követem a híreket róla, most már nem része az életemnek." Ennyi. Nem érdekli, mi van velem, élek vagy halok-e, 5 évnyi házasság után. Próbáltam elterelni a gondolataimat. De ha nem Raquelre gondoltam, akkor folyton Sara járt az eszemben. Először is azért, mert továbbra sem értettem, miért kaptam új orvost helyette, másrészt pedig látni akartam, beszélgetni akartam vele, vágytam arra, hogy foglalkozzon velem... Gyönyörű nő volt, határozott, de mégis kedves, és a mosolya, az arca.... meg persze az a simítás az arcomon pár nappal ezelőtt. Azt nem tudtam kiverni a fejemből.
Másnap Robert jött látogatóba, én pedig megbíztam egy küldetéssel: keresse meg Sarát, és beszéljen vele. Tudni akartam, mi a helyzet. Ilyen könnyen nem menekülhet előlem! Robert eleinte tétovázott, de igyekeztem minél sajnálnivalóbb képet vágni ott a kórházi ágyban, így végül belement a dologba, és elindult a folyosókon, hogy minden ajtó kiírását lecsekkolva megkeresse Sara Martinez irodáját...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése