Fernando
Kedvetlenül feküdtem az ágyban. Újabb napok teltek el, és én még mindig Sarán gondolkoztam. És reménykedtem, hogy legalább meglátogat, de nem jött. Egyszer sem. Próbáltam a helyébe képzelnem magam: kapok egy új beteget, aki kómában van, 3 napig ott vagyok mellette és próbálom elérni, hogy felébredjen, majd ez sikerül is, utána még napokig foglalkozom vele reggeltől estig, sokat beszélgetünk is közben, majd elviszik egy komoly műtétre - és utána felé sem nézek? Egyszer sem jövök érdeklődni, hogy mi van vele? Lehet hogy az én felfogásommal van baj, de nekem ez furcsa volt. Robert is mondta, hogy olyan furán viselkedett. Amint lábra tudok állni, személyesen fogom felkeresni Sarát, ezt megfogadtam magamnak!
Közben továbbra sem vagyok megelégedve ezzel az új orvossal, és nem csak azért, mert hiányzik Sara. Nem akarok orvosokat kritizálni, mert tudom, hogy nagyon nehéz a munkájuk, de ez a Dr. Li... érdekes. Bejön reggel, megnézi mi van velem, ad pár gyógyszert, kimegy... két óra múlva megint bejön, megint megnézi ugyanazokat a dolgokat, és ugyanazokat a gyógyszereket akarja adni...mikor szólok neki, hogy ezt két órája már eljátszottuk, akkor kiderül, hogy ő erre nem is emlékezett, és nevetve bocsánatot kér. De ha nem szólnék, szerintem már megmérgezett volna valamivel. Nem is emlékszik rá, hogy előző nap épp miket csinált velem, vagy mit ígért másnapra... Sara viszont a legapróbb részletekig tudta, hogy mikor mire van szükségem. Mint másnap kiderült, Dr. Li hanyagsága megbosszulta magát, és beigazolódtak az aggodalmaim vele kapcsolatban...
Reggel a szokásos vizitjére érkezett, és valami folyékony állapotú gyógyszert akart az infúziumba tenni. Láttam a gyógyszer nevét a dobozon, és ismerősnek tűnt...
- Doktor úr! - szóltam - Azt hiszem, én erre a gyógyszerre allergiás vagyok. Még a doktornőnél derült ki... ráírta a kórlapomra, nézze meg.
- Nem, nem az a gógyszer, az előbb ellenőriztem! - mondta mosolyogva.
- De szerintem ez az. - erősködtem - Kérem, nézze meg újra.
A doki sóhajtva felvette a kórlapomat, rápillantott, de szerintem ennyi idő alatt nem tudta ellenőrizni, csak azért tett így, hogy ne panaszkodjak.
- Semmi probléma nincs ezzel a gyógyszerrel - mondta, majd bele is rakta az infúziómba, elég nagy adagban, majd kiment.
Először aggódtam, hogy baj lesz, de nem éreztem semmi rossz hatást, ezért lassan már nem is törődtem a gyógyszerrel. Unatkoztam, még elég korán volt, nem jöhetett be hozzám látogató, Dr. Li mindenkivel szigorúan betartatta a látogatási időt. Egyre álmosabb lettem, ezért úgy döntöttem, alszom még egy kicsit, úgyse volt jobb dolgom...
Sara
A folyosón, az irodámba menet elhaladtam 4-5 nővérke mellett, akik valamiről élénken diskuráltak, persze kínaiul. Meghallottam Fernando nevét. Megtorpantam, és elkezdtem a táskámmal babrálni, hogy ne vegyék észre, hogy kihallgatom őket. Mint mondtam, nem beszélek tökéletesen kínaiul, de a megértés az jobban megy, nincsenek vele gondjaim, elvégre már 11 éve Kínában élek. Most viszont alig akartam elhinni, hogy jól hallottam, amiről beszélnek, sőt azt kívántam, bárcsak félreértettem volna mindent...
- ... ezt a Li-t már rég ki kellett volna rúgni... többet árt a betegeknek, mint használ... ezzel az Alonsoval is jól elbánt.... most megint visszaesett és kómában van, pedig már milyen jól volt... a főnök ezért szerintem nagyon megbünteti, egy világsztár van újra életveszélyben miatta, ez nem tesz jót a kórház hírnevének...
Ezeket a részleteket hallottam ki a beszélgetésből. Nem akartam hinni a fülemnek. Megint kómában van, életveszélyben? De hát mi történt?
Azonnal oda akartam sietni hozzá, de azt sem tudtam, hol keressem. Már egy hete átvitték az intenzívről egy normál szobába, és nem tudtam, hova. Aztán hirtelen beugrott, hogy ha most kómában van, akkor nyilván visszakerült az intenzívre, és valószínűleg most is a privát szobába azon belül. Gyorsan arrafelé vettem az irányt, már szinte futottam. A szoba előtt megláttam a szüleit, meg pár haverját. Elég rossz passzban voltak, látszott rajtuk, hogy nagy a baj. Istenem... Robert Kubica mondta el pár szóban, hogy mi a helyzet: Dr. Li azt a gyógyszert tette Fernando infúziójába, amire ő allergiás, a szervezete pedig nagyon rosszul reagált rá, és kómába esett. Nem tudják, mit csináljanak vele. Hihetetlenül mérges voltam. Az az idióta! Hát világosan ráírtam a kórlapra, hogy azt a gyógyszert nem szabad neki adni. Amatőr! Shanghaj legnagyobb, legmodernebb kórházában dolgozik, és még arra sem képes, hogy elolvasson egy kórlapot?! Közben persze magamra is mérges voltam, és óriási lelkiismeretfurdalásom volt. Hogy adhattam Fernandot az ő kezébe...?
Kopogás nélkül rontottam be a szobába. Dr. Li és még két orvos álltak ott, és tanácstalanul nézegették Fernandot, aki csukott szemmel, mozdulatlanul feküdt a csipogó gépek között. Tudtam, hogy a kezembe kell vennem az irányítást, én tudtam, hogy mi az ellenszere annak a gyógyszernek, és azt is, hogy Nando szervezete hogyan reagál rá. Elmondtam Li-nek, hogy szeretném újra én kezelni Fernandot, majd később megbeszéljük a főorvossal is... nem kellett sokat győzködnöm, még örült is, hogy átadhatja nekem. Végre kiment a szobából, én pedig rögtön nekiálltam megviszgálni Fernandot, és imádkoztam, hogy a gyógyszer nem okozott még visszafordíthatatlan károkat nála...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése