5. rész

Fernando szempontjából

A következő ébredésem sokkal rosszabb volt, mint az első. Most rögtön tudtam, hol vagyok és azt is, hogy miért. A fájdalom sokkal élesebben hasított minden testrészembe, de az angyalarcú doktornő kényszerített, hogy figyeljek rá és csináljam, amit mond. Az arcát továbbra is csodaszépnek találtam, de egyre ellenszenvesebb lett. Mozdítsam meg ezt a lábamat, emeljem fel azt a kezemet, fordítsam el a fejem... nem veszi észre, hogy minden mozdulat kínszenvedés?
- Fájdalomcsillapítót... könyörgöm... - nyögtem, miközben azon erőlködtem, hogy a szememben gyülekező könnyek ne folyjanak végig az arcomon. Nem akartam egy idegen nő előtt elsírni magam.
- Így is nagyon nagy adag fájdalomcsillapítót kapott már, többet nem lehet, nagy mértékben káros. - közölte határozottan a doktornő, majd szerencsére hozzátette: - Jólvan, most ennyi elég. A bal lábán még szükség lesz egy műtétre pár nap múlva, de maradandó károsodása valószínűleg nem lesz.
- Akkor ugye visszamehetek versenyezni?
- Ezt már nem én fogom eldönteni. Amint ebből a kórházból kikerül, már az autóversenyzéshez jobban értő szakorvosok döntenek a sorsáról... Én csak annyit tudok mondani, hogy meg fog gyógyulni annyira, hogy a hétköznapokban ne legyenek problémái.
- Rendben. Köszönöm. Láthatnám végre a családomat?
Végre bejöhettek apáék, a doktornő pedig kiment. Persze, hálás vagyok neki meg minden, de már kezdtett nagyon idegesíteni. Mintha az lett volna a célja, hogy minél nagyobb fájdalmat okozzon nekem, és azt sem akartam elhinni, hogy nem adhatna több fájdalomcsillapítót. Úgy éreztem, szétmegy a fejem. Pár perc múlva persze rájöttem, hogy a szüleim sem sokkal jobbak, mert ők meg a túlzott aggódásukkal nem hagytak békén. Jólvan, megértem én, hogy szeretetből csinálják, és örülök, hogy itt vannak, de azért legyenek már határok. Azt hittem, megőrülök, és ez még csak az első nap volt. Mi lesz velem, ha hetekig itt kell feküdnöm? Arról nem is beszélve, hogy hány versenyről lemaradok, ennek a VB címnek már annyi. Már komolyan ott tartottam, hogy mindjárt elbőgöm magam, ezért inkább mondtam apáéknak, hogy álmos vagyok, majd alvást színleltem. Csukott szemmel feküdve próbáltam lenyugodni, majd hallottam, hogy anyáék halkan kimennek. Kihasználtam az alkalmat, hogy egyedül vagyok, és körbenéztem a szobában, de nem sokat nézelődhettem, mert megint lépteket hallottam. Majd hangokat is, "kedvenc" doktornőm közeledett, és gondolom egy másik orvossal beszélgetett. Ajaj. Úgy döntöttem, megint az alvás látszatához kell folyamodnom, akkor csak nem lesz szíve megkínozni...
Beléptek a szobába, majd suttogásra váltottak.
- Alszik - mondta a doktornőm. - Pedig még szerettem volna, ha átmozgatja egy kicsit a tagjait.
Haha, azt csak szeretted volna, dokikám, mosolyogtam magamban. Valamit még suttogtak, aztán az egyik orvos kiment - a dokinő maradt mellettem, mert felismertem a parfüm illatát. Nagyon jó illata volt... Hirtelen azt éreztem, hogy az arcomhoz érnek. Lágy női kéz simított végig az arcomon. Meghökkentem, és kicsit megborzongtam az érintéstől, közben reménykedtem, hogy nem veszi észre, hoyg ébren vagyok.
- Jó éjt, Fernando. - suttogta, majd kiment. Döbbentem feküdtem ott a csendes szobában. Ez meg mi a fene volt?